Oh ne mondjátok nekem, hogy
 Hajnallik hazánk felett !
 Látom én: az ő számára sző a sors szemfödelet.
 S kérni istent nem merem, hogy
 Nemzetem gyógyítsa fel,
 Mert e nemzet, elhigyétek,
 Életet nem érdemel.
 
 Figyelemmel átforgattam
 A történet lapjait,
 S fontolóra vette lelkem,
 Amit e hon végbevitt.
 S mit találtam ott fölírva
 Századok bötűivel ?
 Azt találtam, hogy e nemzet
 Életet nem érdemel.
 
 Jóra termett nép honában
 Egy a szív, az akarat,
 A közérdek mellett minden
 Külön érdek elmarad.
 Itten oltárt minden ember
 Ön bálványaért emel -
 És az ilyen önző nemzet
 Életet nem érdemel.
 
 Voltak egyesek közöttünk !
 Tiszta, hű, nagy szellemek,
 Akik mindent, amit tettek,
 A hazáért tettenek.
 Hány volt köztök, kiket a hon,
 Maga a hon veszte el !
 És az ily hálátlan nemzet
 Életet nem érdemel
 
 Más hazában híven őrzik
 Mindazt, ami nemzeti ;
 Ősi kincsét a magyar nép
 Megveti, és elveti,
 A magyar magyarnak lenni
 Elfeled vagy szégyenel -
 És az ily elkorcsult nemzet
 Életet nem érdemel…
 
 Oh de mért elősorolnom
 E szegény hon vétkeit ?
 Lesz- e sors, oh lesz- e isten,
 Aki minket megsegít ?
 A nagy isten szent kegyéből
 Jő- e megváltási jel ?
 Lesz- e még e nemzet olyan,
 Hogy halált nem érdemel ?
 
 Pest, 1845. január